14. fejezet

Címzett: Paprikajancsi

Jongin! Hol vagy most?

Címzett: Faszfej

A gatyámban.

Ne már! Komolyan!

Itthon, hol máshol lennék!? Miért, mi van?

Muszáj beszélnem veled!

*

– Remélem, hogy fontos, mert nem rég végeztem a melóval, és hulla fáradt vagyok – húzta ki a széket maga alá Jongin, majd nagyot nyögve lehuppant rá. Csak egy biccentéssel jeleztem, hogy igenis lényeges a dolog, amiért a kocsmába rángattam, majd példáját követve letelepedtem vele szembe. A pincér pár másodperces késéssel megkörnyékezte asztalunkat, majd a két sör felírása után egy rögtön hozom kíséretében ellibbent mellőlünk.

Idegesen harapdáltam szám szélét, miközben azon morfondíroztam, hogyan tálalhatnám úgy a hírt, hogy barátomnak a lehető legkisebb meghökkentséggel kelljen szembenéznie. Amíg én magamban őrlődtem, Jongin unottan bámult ki a fejéből, ujjaival dobolt a faasztalon, tekintetét pedig a többi vendégen legeltette, hiszen némaságom végett más elfoglaltságot kellett keresnie magának. Képtelen voltam bármit kinyögni, torkomra égtek a szavaim. Inkább megvártam, míg a pincér kihozza a rendelésünket, majd a korsót szám elé emeltem, az idő további húzásaképpen.

– Kétlem, hogy csak egy sörre szándékoztál meghívni, szóval ki vele! – törte meg a ránk telepedett csöndet Jongin, majd nagyot kortyolt a jéghideg italból, s egy nagy csattanással rakta le az asztalra a korsót. Elégedetten felsóhajtott, mikor a frissítő végigszánkázott nyelőcsövén, majd pulóvere ujjába törölte nedves ajkait.

– Ki a fene mondta, hogy meghívlak? – jutott el tudatomig korábbi mondata, mire vállain rántva egyet elvigyorodott.

– Így szokás, nem? – Arcán ártatlanság ült. – Elhívtál, ami egyenlő azzal, hogy a sörömet is te fizeted.

– Te élősködő! – köptem oda szenvtelen, de ajkai továbbra is felfelé görbültek. – Megint elkötötted a fizetésedet, mi?

– Fogalmazhatunk így is.

– Tudod, mit mondana erre Baekhyun hyung? – vigyorodtam el, mihelyst felelevenedtek az említett fiú már jól ismert szavai, amivel mindig Chanyeolt és Jongint bombázza, ha azok idő előtt elverik az összes pénzüket.

– Több nap mint kolbász. – Tökéletesen imitálta hyungot. Ugyan az a hanglejtés és arckifejezés, a látványtól pedig nevetnem kellett. – Fogalmam sincs, honnan szedte ezt a szarságot. De most nem ez a téma! – csapott az asztalra. – Mi van veled?

– Hát… – Hangom ismét cserbenhagyott. Nem tudtam, hogyan kéne nyitnom. Nem Jongin reakciójától féltem, hisz kit érdekel, hogy mit gondol – az én életem. Inkább csak lövésem se volt, hogyan lehet egy ilyen dolgot elmesélni úgy, hogy az ember ne csináljon magából hülyét, és ne vörösödjön el úgy, mintha belefejelt volna egy vödör frissen facsart vérbe.

– Sehun, bökd már ki! – rivallt rám, mielőtt ismét szájához emelte volna sörét.

– Csókolóztam Luhannal – szűrtem ki fogaim közül összeszorított szemekkel. Nem akartam látni szégyenemet a korsó üvegfelületén visszatükröződni. Ám pilláim azonnal felpattantak, mikor Jongin eszeveszett köhögése töltötte meg az eleve kellemetlen légkört. Öklével ütögette saját mellkasát, miközben fuldoklott a sörében, s meghazudtolva a barátság szót azt kívántam, bárcsak megfulladna, hogy ne kelljen szemeibe néznem.

– Hogy mit csináltál? – tette fel a költői kérdést hisztérikusan, de arckifejezéséről lerítt, hogy még fizetne is, hogy ne kelljen még egyszer hallania. – Mikor? Hogy? Miért?

– Alig egy órája. Szájjal. Mert jól esett. – Minden kérdésére kurtán válaszoltam, s folyamatosan kerültem vele a szemkontaktust. Tekintetem ide-oda cikázott a falap és a fogpiszkálók között, amikkel legszívesebben összeszurkáltam volna magamat. Nem azért éreztem így, mert megbántam a történteket. Sőt, megbánásnak egy árva szikrája se gyúlt bennem. Egyszerűen csak tudtam, hogy Jongin ki fog akadni, s hangot is fog adni nem tetszésének, még jobban földbe tiporva engem. Ilyenkor mindig arra vágyom, bár ne hasonlítanánk ennyire.

– Te… te most… te most akkor… meleg vagy? – Nagy erőfeszítésébe tellett, hogy kinyögje a szavakat, de hálás voltam neki, amiért hangerejét lejjebb vette.

– Nem tudom – sóhajtottam fel, majd akkor először kétségeket tükröző és hüledező szemeibe néztem. – Inkább biszex.

– Haver, tudod, hogy ez mit jelent? – Hangja egyre jobban remegett az idegességtől. – Tönkre tetted az egész életemet! – Ez volt az a pillanat, mikor legszívesebben felálltam volna, s lekevertem volna neki egyet, betörve a fejét és kettérepesztve a faasztalt. De meglepettségem meggátolt mindenféle reflektálásban, csak meghökkenve ültem vele szemben, s éreztem, ahogy szívem kihagy egy ütemet, majd heves tempóra váltva átszakítja a mellkasomat. Mindenre számítottam, csak erre nem.

– Neked ehhez mégis mi közöd van? – kérdeztem, miután dugába dőlt érzelmeim kontrollálásának terve.

– Magamra hagytál! – támaszkodott az asztalra, majd dús hajába túrt, kissé megtépve azt. – Egyedül maradtam mint hetero, körbe véve négy meleggel! Mostantól védhetem a seggemet tőled! Soha többet nem megyek át hozzád! – borult le az asztalra, fejjel előre, homloka robusztus csattanással találkozott a kemény lappal.

Ha eddig letaglózva éreztem magamat, az nem volt a mostanihoz fogható. Úgy éreztem, mint akit nyakon öntöttek egy vödör jeges vízzel, ezzel szívrohamot előidézve. Elárulásnak fogtam fel az egészet. A húsz éves barátságunk egy szempillantás alatt összedőlt, szertefoszlott, semmivé lett, mindössze egy csók miatt, amit az egyik fél – úgy, hogy semmi köze sincs hozzá – nem képes elfogadni. Rettentően csalódtam Jonginban, és mérhetetlenül egoistának tartottam. Ez nem vallott rá, de sikerült meglepnie és hatalmas törést okoznia bennem.

– Kösz, hogy megértesz – fintorogtam. Vállai fel-alá rázkódtak, miközben el volt nyúlva az asztalon. – Igaz barát vagy, tényleg. – Sóhajtva felálltam az asztaltól, közben pedig kihalásztam zsebemből a két italra elegendő pénz, és leraktam Jongin mellé. – Remélem, ízlett a sör. – Ezt amolyan búcsúnak szántam, de barátom hirtelen felkapta a fejét, s megragadta csuklómat, ezzel további maradásra késztetve. Értetlenül pislogtam rá és az arcán ülő felhőtlen vigyorára. Szemeiben ezúttal nem ragyogott elítélés, csupán a győzelem fényes csillagai horgonyoztak le benne. Végképp nem értettem, mi van.

– Mekkora idióta vagy – nevetett fel röviden. – Én pedig milyen jó színész! Komolyan, nekem ilyen vonalon kellett volna tovább tanulnom – vigyorgott diadalittasan, mimikája pedig arra késztetett, hogy behúzzak neki egyet.

– Te egy seggfej vagy – javítottam ki, a megkönnyebbülés pedig azonnal szétáradt testemben. Ám amilyen hamar jött, olyan iramban váltotta fel valami más, és hirtelen ötlettől vezérelve szabad kezemmel tarkón vágtam Jongint. Éles kiáltással díjazta mutatványomat, s a fájó pontra tapasztva tenyerét hitetlenkedve felém fordult. – Ne nézzél! – hajoltam bele arcába. – Nem voltál vicces, haver – sziszegtem fogaim közül.

– Azt hittem, már eléggé ismersz ahhoz, hogy tudd, mikor poénkodom, és mikor nem. – Hangja őszinte sértődöttséget mutatott, de képtelen volt empátiát kiharcolni belőlem. Még mindig szorította csuklómat, kissé megrángatva azt, jelezve; üljek vissza a helyemre. Fejemet csóválva tettem eleget néma kérésének, de a pénzt továbbra is mellette hagytam. – Áh, látnod kellett volna a képedet! – nevetett még mindig, s mintha egy kósza könnycsepp is utat talált volna magának.

– Te viszont tükörbe se mersz majd nézni, ha szét találom szabdalni a tiédet!

– Hú, ezek az üres fenyegetőzések mindig is a kedvenceim voltak – dugta ki nyelvét a vigyor által kivillantott fehér fogai között. – Úgysem tudnál bántani, tudom, hogy szeretsz.

– Nem emlékszem, hogy bármikor is ezt mondtam volna – horkantottam fel, de végül az én arcomat is átszelte egy mosoly. – Most akkor nem ítélsz el? – kérdeztem kissé félve, de reakciója azonnal választ adott.

– Dehogy ítéllek! – legyintett, majd komolyabbra vette hangját. – Ettől még ugyan az a fapofájú, szemtelen, infernális kis nyomi vagy, akit megismertem. A véleményemen nem változtat, hogy melyik nemhez vonzódsz, amíg engem nem szemelsz ki magadnak.

– Előbb metéltetném körül magamat – vágtam rá egyből, s habár nem viccnek szántam, Jongin jót derült rajta. Kissé elgondolkoztam ezen. Jongint mindenki szívdöglesztőnek tartja, de nem hibáztatom őket ezért. Ezek a csokoládébarna szemek, a csíntalan féloldalas mosoly, a hófehér fogak, a szikár testalkat és a hasát díszítő kockák engem is ledöntenének a lábamról, ha lány lennék. Mert hiába bizonyosodott be ferde hajlamom, rá nem tudnék férfiként tekinteni. Túl régóta ismerem.

– Szereted Luhant? – kérdezte, meglepően lágy hangon. Teljesen zavarba hozott ezekkel a szavakkal, ösztönözve arra, hogy lehajtsam a fejemet, s az asztalon heverő szalvétával kezdjek babrálni.

– Igen – sóhajtottam ki a választ cirka tíz másodperces csend után. Hangom halk volt, de meggyőző. Eddig magamnak se vallottam be a Luhan iránt érzett szeretetemet, így hirtelen kimondva elég ijesztőnek hatott. De kissé megkönnyebbültem, hogy végre kiadhattam magamból, Jongin pozitív reakciója pedig elhitette velem, hogy jól döntöttem.

– Akkor nincs itt semmi probléma – mosolyodott el, vonásai melegséget árasztottak. – Figyelj, én nem vagyok járatos a szerelem-ügyekben, de egy valamiben biztos vagyok. Ha szereted őt, ne érdekeljen se az én véleményem, se másé! Én nem ítéllek el ezért, hiszen Baekhyun és Chanyeol hyungot is elfogadtam, minden habozás nélkül. Te pedig továbbra is a legjobb barátom vagy, és az is maradsz – ütögette meg finoman az asztalon pihenő kézfejemet. Megleptek szavai, de ezek kétségkívül jobban estek, mint a korábbiak. Nem tudtam megállni mosolygás nélkül, valóban meghatódtam kissé a tudattól, hogy Jongin ezek után sem tekint rám másképpen. – Na, de ha most megbocsátasz – állt fel az asztaltól egy váratlan pillanatban, ezzel megtörve az idilli hangulatot –, én most megyek. Még van egy kis dolgom, és feltételezem, hogy neked is.

– Ja – bólintottam sóhajtva, majd immáron másodjára felegyenesedtem az asztaltól. Mivel a pénzt korábban kitettem már nem kellett azzal foglalkoznunk, így egy intés kíséretében és a papírra bökés után távoztunk a kocsmából. Érzékszerveim azonnal kapcsoltak az időjárás változásának észlelésekor. Mikor elindultam, a Nap szüntelenül ragyogott, ösztönözve az embereket valami lengébb öltözet választására, a meleg szellő pedig friss virágillatot hozott magával, kínokat okozva az allergiásoknak. Most már viszont sűrű, szürke felhők gyülekeztek az égen, jelezve a közeledő vihart, és hideg levegőt szállítva magukkal.

– Egyébként – fordult felém Jongin, arcán pedig a megvilágosulás jelei mutatkoztak meg –, hol van Luhan? Vagy csak szimplán magára hagytad?

– Hát öhm… – vakartam a tarkómat zavartan, s szinte lyukat égetett belém Jongin gyanakvó és egyben értetlen tekintete. – Azt mondtam neki, hogy te hívtál, mert sürgősen beszélni akartál velem – avattam be őt is a hazugságba, mire meglepettségében elnyíltak ajkai, s erőből a vállamba bokszolt. – Normális vagy?! – üvöltöttem rá fájdalmamban.

– Persze, kend rám az egészet! – hitetlenkedett még mindig. – Mérhetetlenül gyáva vagy – csóválta a fejét, én pedig éreztem, hogy még egy szó, és tényleg neki megyek. – Ha szereted és képes voltál vele csókolózni, miért futottál el?

– Nem tudom – feleltem összeszorított ajkakkal, Jongin pedig már csak egy hangos nyögéssel reflektált. Nem szóltam vissza neki, kénytelen voltam beismerni igazát. Gyáva vagyok, mert nem mertem szembenézni Luhannal, ám magam se értettem, miért tartok tőle. Hiába kedveltem meg, hiába szerettem belé, még mindig furcsának és szinte megközelíthetetlennek tartottam őt. Tökéletes példája annak az embertípusnak, aki mindenkivel közvetlen, mégis tartja feléjük a három lépés távolságot. Mondania sem kell, érezteti. Nehezemre esett elhinni, hogy egy kivétel vagyok.

*

Tudtam, hogy előbb vagy utóbb, de szembe kell néznem Luhannal, a történtekkel és a folytatással, mégis gyomorgörccsel léptem be a saját lakásomba. Féltem az esetleges konfliktustól, s éreztem, ahogy emócióim arcomra ülnek, beisszák magukat porcikáimba, meggátolva a tiszta gondolkodást és a kontrollált mozgást. Úgy léptem át a küszöbömet, mint akinek beállt a dereka, még fejemet is alig tudtam biccentésre bírni. Hyung a kanapén ült, s a kávézóasztalon heverő laptopján klimpírozott, teljesen átszellemülve a szavak által. Egy momentumra felpillantott, mikor becsuktam magam mögött az ajtót, de figyelmét aztán újra a képernyőnek szentelte.

– Na, mi a helyzet? – kezdeményezett diskurálást, anélkül, hogy rám emelte volna tekintetét. – Minden rendben van Jonginnal?

– Mi? – kaptam fel a fejemet, majd mikor eljutott a tudatomig a korábbi hazugságom, esetlenül bólintottam egyet, ajkaim pedig bárgyú mosolyra húzódtak. – Ja, igen. Csak… női gondjai vannak.

– Talán valami viszonzatlan szerelem?

– Mondhatjuk így is. – Nem nézhettem hülyének, hanglejtése és mimikája azonnal tudtomra adta, hogy nem hisz nekem. Mégse nyitotta beszédre a száját, én pedig cipőm levétele után inkább letelepedtem mellé a díványra. Még mindig gépelve csúszott arrébb, hogy helyet adjon nekem, én pedig kíváncsian kezdtem fürkészni a képernyőn szereplő szavakat, képeket, információkat. Nem kellett cselekvésére kérdeznem, azonnal láthattam, hogy a Tao által említett elhagyatott raktárra keresett rá, és arról informálódik. Érdeklődve kezdtem el átrágni magamat a sorokon, amiket Luhan fokozatosan görgetett lejjebb, időt hagyva mindkettőnknek, hogy figyelmesen el tudjunk olvasni minden lényeges tudnivalót. Hiába volt csend, hiába csak milliméterek választottak el minket, annyira bele voltam merülve az információszerzésbe, hogy nem csak Luhanról, de saját magamról is képes voltam megfeledkezni. Ám mikor hyung hangja felzendült, a figyelmemmel együtt érzéseim is visszaköltöztek testembe és lelkembe, feszélyező emóciókat felkorbácsolva bennem.

– Mi mindenre jó, hogy a kutatási és fejlesztési részlegen dolgoztam korábban – mosolyodott el saját megjegyzésén, majd hirtelen megállt az oldal közepén, jobban szemügyre véve az ott szereplő képet. – Rengeteg bejárata van. Ezen az oldalon rögtön három – húzta végig mutatóujját a monitoron. – Ez tűnik az elülsőnek, szóval felejtős.

– Hátsó bejárat? – pillantottam rá, hibátlan arcát pedig eltorzították a koncentráció ráncai.

– Egy fenét – horkantott fel, majd rákattintott egy másik képre, kinagyítva azt. – Felülről. Kitörjük az üveget, lemászunk, és bent is vagyunk – vigyorgott rám magabiztosan, ezzel önbizalmat fecskendezve belém is. Határozottan bólintottam, majd ismét a képernyőre szegeztem tekintetemet. Akkor láttam igazán, milyen nagy a legfelső emeleti ablak, amin könnyűszerrel be lehet mászni, reménykedve, hogy nem botlunk bele senkibe.

– Menjünk ma este – szögeztem le ötletemet Luhannak, aki ahelyett, hogy vitába szállt volna, vagy esetleg kifejtette volna saját véleményét, csak egyetértően biccentett egyet. – Nem akarom húzni az időt – tettem hozzá befejezésképp.

– Egyetértek.

– Van arra egy tisztás, ha jól emlékszem – támaszkodtam térdeimre, tenyerembe helyezve államat. – Annak a közelében majd le tudunk parkolni az autóval, s gyalog mehetünk tovább, hogy ne keltsünk feltűnést.

– Pontosan – bólintott ismét. – Mit mondott neked Joonmyun? – fordult felém, íriszei pedig lyukat égettek eleve felhevült arcom bőrébe. Félve pillantottam rá, de egy másodperc elég volt, hogy elvesszek csokoládébarna szemeiben. Eltartott egy pillanatig, mire tekintetem megállapodott egy helyen, s nem szemei, valamint ajkai között cikázott.

– Azt, hogy ha megvan a terv, látogassuk meg, és felszerel minket – válaszoltam a pár szekundumnyi csend után.

– Akkor összefoglalom, mit találtam ki, amíg távol voltál – csapta össze tenyereit, majd törökülésbe vágta magát, s teljes testtel irányomba helyezkedett. – A maradék időben felszerelkezünk, és sötétedéskor elindulunk. Az autóval leparkolunk annál a tisztásnál, s gyalog megközelítjük a raktárt. Feltűnés nélkül felmászunk a legfelső ablakhoz, betörjük, lemászunk, onnan pedig ahogy esik, úgy puffan.

– Kris az elsődleges célpont – egészítettem ki Luhan monológját. – De nem kegyelmezek senkinek, aki az utamba áll – jelentettem ki szenvtelenül, mire hyung ciccegve, s jól láthatóan megforgatta szemeit, majd rosszallóan megcsóválta a fejét.

– Nem mészárolni megyünk oda – adta tudtomra ellenvetést nem tűrően, mire felvont szemöldökkel a háttámlára dobtam karomat, s közelebb hajoltam hozzá.

– Te talán nem – vettem lejjebb hangerőmet, ezzel Luhan szavait ösztönözve arra, hogy torkában ragadjanak. Pislogva nézett velem farkasszemet, ám tekintete nem meglepettséget sugallt, sokkal inkább becsmérlést. Hosszú másodpercekig tartottuk a szemkontaktust, képtelen voltam elszakadni tőle. Számomra teljesen értelmét vesztette a korábbi eszmecserénk, csak ő számított és a nehézzé vált levegő, ami szépen lassan megtöltötte érzékszerveimet, eltompítva azokat. Kétségtelenné vált, hogy Luhanba szerettem.

– Te sem – bökte végül ki, majd tekinteteinket továbbra is kapcsolatban tartva közelebb mászott hozzám, s bár határozott, inkább dorgáló, mintsem kiosztó szándék ivódott szavaiba. – Ne akarj még több atrocitást szítani ebben az eleve feszült helyzetben. Csak azt öld meg, akit valóban szükséges, és akivel szemben védened kell magadat. Ne vegyél el életeket céltalanul, nem akarok vérfürdőt! – Halk hangjában a határozottság csengői zengtek vészjósló dallamot, elhitetve velem, hogy a szándékaim rosszak, s előnyösebb lenne megfogadnom az elhangzott szavakat. – Nem tőr- és pisztolyforgató gyilkosokkal állunk szemben, hanem egy kábítószeres, zseniális őrülttel.

– Nem csak Kris a bűnös – vettem fel az ő hangjának baljóslatú lejtését. – Hanem azok is, akik neki dolgoznak.

– Akkor se mocskold be a kezdetet, ha nem szükséges – zárta le a témát, én pedig egy sóhajjal adtam meg magamat. Csak egy apró fejrázással közöltem beleegyezésemet, ő pedig mosollyal az arcán nyújtotta ki lábait, s fonta körbe derekamon őket, ezzel nem kis meglepettséget előidézve bennem. Puha tenyereit arcomra tapasztotta, majd egy finom, de annál határozottabb mozdulattal maga felé fordította fejemet, újra összekapcsolva tekintetünket. – Te a bajmegelőzésért és a gondok megoldásáért vagy felelős, nem a háborúk kirobbantásáért. Csak egy ügy van, amiért ölni fogsz. Emlékszel még arra? – emelte meg egyik szemöldökét kérdően, nekem pedig azonnal tisztává vált, mire céloz, így bólintottam egyet.

– Hogy is felejthetném el? – tettem fel sóhajtva a teátrális kérdést, ezzel mosolyra görbítve Luhan vékony ajkait.

– Helyes – lehelte ki az utolsó szót, ami ajkaink érintkezését előzte meg. Finoman tapasztotta puha párnáit az enyémeknek, ezzel felelevenítve bennem a reggel történteket. Ugyan olyan óvatossággal és odafigyeléssel ízlelgette ajkaimat, finoman beleharapva hol az alsóba, hol a felsőbe, ezzel felpezsdítve véremet, s hevesebb tempóra ösztökélve a már őrült módjára kalimpáló szívemet. Remegő kezekkel nyúltam érte, hogy ujjaim közt tudhassam selymes tincseit, puha bőrét, és érezhessem arcizmainak munkáját. Ajkaimon való végignyalással kért utat a számba, amit készségesen adtam meg neki, nyelveink pedig rögvest egymásba gabalyodva kóstolgatták egymást. Egyikünk se küzdött az irányításért, egyenrangú felekként kezeltük a másikat, egyre közelebb húzódva egymás testéhez. Érezni akartam minden porcikáját az enyémnek nyomódni, be akartam szippantani kölnijének férfias illatát. Azt akartam, hogy szíve felvegye enyémnek heves ritmusát, s mellkasunkat átszakítva váljanak eggyé. Kezemben akartam tudni a vért pumpáló szervét, majd bezárni egy üvegbe, hogy örökre az enyém lehessen.

Kelletlenül szakadtunk el egymástól, mikor már az összes oxigént kiszorítottuk tüdőnkből, vagy elszívtuk egymás elől. Mindketten tudtuk, hogy nem a legmegfelelőbb alkalom a mostani az ölelkezésre, indulnunk kellett Joonmyunhoz. Luhan hyung nagyot sóhajtva fejtette le rólam lábait, majd ült ki a kanapé szélére, hogy kikapcsolhassa a laptopot. Etalonként tekintve rá foglaltam helyet mellette, s államat vállán pihentetve figyeltem vékony ujjait, amik leállították a rendszert. Mikor a képernyő sötétségbe borult hyung bal kezével arcomért nyúlt, hogy végigsimíthasson rajta, majd egy a fejem búbjára adott puszi után felegyenesedett, mozdulásra bíztatva engem is.

– Készülődjünk – adta ki az utasítást, amire biccentéssel feleltem, s egy ideig őt követve megindultam a szobám felé. Ő bekanyarodott a saját helyiségébe, én pedig pár lépés múlva a sajátomba. Rögvest szekrényemhez léptem, hogy valami alkalomhoz illő ruhát kaphassak magamra, tekintetem pedig azonnal megakadt egy sötét farmernadrágon, s egy fekete pólón, amit kissé kijjebb húzva – hogy ne úgy nézzek ki, mint egy óvodás – a gatyába tűrtem, hogy kényelmesen felszerelhessem magamra a fegyvertartót. Abban helyet kapott két pisztoly, három kés, az üres részeket pedig majd a Joonmyun hyung által adott kütyüknek szántam. Nem időztem sokat a tükör előtt, férfi létemre alapjáraton is gyorsan elkészültem volna, most viszont sietősre vettem a tempót. Intenzív adrenalin pezsegtette ereimet, irányította mozgásomat és élesítette érzékszerveimet.

Luhan hyung nagyjából egy időben végzett velem. Akkor lépett ki szobájából, mikor már a cipőmet húztam, így szemem sarkából láthattam, mikor mellém lépett, hogy elvégezze ugyan azt a cselekménysort lábbelijével, mint én. Tovább ügyetlenkedtem a fűzővel, mint ő, így kabátomat nem én akasztottam le a fogasról, hanem ő dobta azt a hátamra. Mosollyal az arcomon egyenesedtem fel, hogy köszönetet mondjak neki, majd egy enyhe fejrázás után kinyitotta az ajtót, s előre ment, amíg én becsuktam a bejáratot. A lépcsőházba kiérve azonnal megütötte fülemet az esőcseppek hangos kopogása, mikor találkoztak az ablaküveggel és –párkánnyal. A nyílászáró felé fordultam, hogy látószerveimmel is megbizonyosodjak az egyértelműről, majd szitkozódva indultam meg a lift felé. Szerettem az esőt, de nem akkor, mikor munkába igyekeztem.

*

Ezúttal is én vezettem, Luhan hyung nyilván nem gondolt bele az esetleges szitkozódásomba az eső által elmosódott látkép miatt. Szemeit forgatva tűrte a vulgáris megnyilvánulások sorozatát, aminek a száz kilométer per órának hála hamar vége szakadt, s az ajtó erőteljes becsapása, valamint nadrágom megigazítása után egyenest az épületbe vettem az irányt. Luhan hyung mellém zárkózva tartotta az általam diktált gyors tempót, s meg sem álltunk Joonmyun irodájáig, hiába botlottunk ismerős arcokba, s hiába szólítottak le minket úton-útfélen. Úgy nyomtam be a lift hívógombját, hogy az bent ragadt a lyukban, s amíg meg nem érkezett a felvonó azzal szórakoztam, hogy kiszedjem. Végül Luhan intett le fejcsóválva, s inkább betessékelt a liftbe, Joonmyun hyung irodájának kerek gombját pedig ő nyomta be, elkerülve a korábbi esetet. Az emeleteken való végigszánkázás a szokásosnál is hosszabbnak hatott, az adrenalin még mindig kőkeményen dolgozott testemben. Talán éppen ezért robbantam ki bombaként a felvonóból, s szinte rohanva közelítettem meg az irodát. Ott már kénytelen voltam több komolyságot és higgadtságot erőltetni magamra, s már nyúltam is a kilincsért, hogy beléphessek Joonmyunhoz, de hyung megelőzött. Rövid kopogás után, válaszra várás nélkül nyitott be a helyiségbe. Főnökünk összekulcsolt ujjai mögül szuggerált minket, asztalára pedig már ki voltak készítve a szükséges felszerelések.

– Már vártalak titeket – emelte fel a fejét. – Ne is húzzuk az időt!

13. fejezet

Habár Taot először a szobájába akartuk berángatni, hogy ott faggassuk ki, végül inkább az előző kihallgató hely mellett döntöttünk, hogy egyből be tudjuk vinni az információkat a számítógépbe, s ott helyben értesíteni tudjuk Joonmyun hyungot a történtekről. Egy percig sem ellenkezett, a kínai készségesen ült be az autóba, ezúttal nem erőszakkal kellett belökdösnöm, pedig olyan szívesen megtettem volna. Teljes úton csendben üldögélt a hátsó ülésen, csak mereven bámult kifelé a kocsiablakon. A visszapillantóból néha illettem egy röpke pislantással, de nem tulajdonítottam neki nagyobb figyelmet, inkább azon morfondíroztam, miként tegyem fel a kérdéseimet, hogy véletlenül se konfrontálódás legyen a kihallgatás vége. Bár lehet, hogy ezt Luhan hyungra kéne hagynom, ő sokkal jobb az ilyenekben, olykor engem is képes megvezetni a kicsavart szavaival. Egész idő alatt ádáz küzdelmet vívtam tekintetemmel, amikre hiába erőszakoltam az elsuhanó táj látványát, önkényesen vissza-visszasiklottak a mellettem helyet foglaló hyungra. Egy pillanatig sem akartam elidőzni a kormányon doboló vékony ujjain, fehér fogain, amikkel alsó ajkát harapdálta vezetés közben, se hosszú szempilláin, melyek kisebb árnyékot vetettek babaarcára. Mi a fene van velem? Miért ver hevesebben a szívem? Nem vagyok normális…

Végül kénytelen voltam megálljt parancsolni magamnak, mert nem szándékoztam magam lebuktatni a mögöttem ülő egyén előtt, de megnyugodva konstatáltam, hogy még mindig kifelé bámészkodik. Akkor se kapta fel a fejét, mikor megérkeztünk, füle mellett kezdtem el csettintgetni, hogy végre figyelemmel méltasson, és ki tudjam tessékelni a járműből. Az épületbe menet is némán ballagott Luhan és köztem, s csak akkor volt hajlandó megszólalni, mikor maga alatt tudhatta a már számára jól ismert, kényelmetlen széket.

A kihallgatás pedig úgy alakult, ahogy azt korábban gondoltam. Én kezdtem el, de Luhan hyung fejezete be, s nem meglepő módon akkor jutottunk eredményre, mikor ő szót kapott. Tényleg nem értettem, mit csinálok rosszul, hiszen eddig minden alkalommal képes voltam elérni azt, amit akartam, nem volt másra szükségem, mint a rideg és goromba stílusomra. De Taonál valamiért nem használt, csak azt értem el, hogy visszabeszélt, ezzel vitát generálva kettőnk között, amit végül Luhan hyung simított el és terelte más irányba. Talán mindkettőnk érdeme, talán csak az övé, de Tao végül elmondott mindent, amit tudni akartunk és ami fontosnak bizonyult számunkra. De lelkünkre kötötte, hogy ne mártsuk be Kris hyungja előtt, különben kampec neki. Életem legszebb pillanata lenne, de Luhan hyung ígéretet tett neki, amit kénytelen voltam én is betartani.

- Meg fogjátok ölni? – nézett ránk aggodalmas tekintettekkel a kihallgatás végén, mikor már Luhan az iratokat rendezte.

- Mondtuk, hogy nem – forgattam szemeimet, mert már nem egyszer tudtára adtuk, mik a szándékaink és mik nem. – Ne sajnáld már ennyire! – förmedtem rá már vagy huszadjára.

- Hallgassatok már el! – csitított minket hyung, majd felállt a helyéről, s megigazította ruháját. – Köszönjük, hogy ilyen készséges voltál, rengeteget segítettél – mosolygott Taora, aki azonban nem válaszolt, csak megbánóan a padlót pásztázta. – Hidd el, hogy jól döntöttél!

- Remélem is – motyogta flegmatikusan, s legszívesebben felrángattam volna a székből, hogy megregulázzam. – Most már békén hagytok? – Kérdését inkább nekem intézte, mire vágtam egy fintort és gúnyosan felszisszentem.

- Még jó, többet nem vagyok rád kíváncsi – azzal megragadtam a karját és felállítottam. – Tényleg kösz, de most már indulunk.

- Majd én visszaviszem, te addig add le a jelentést Joonmyunnak, hogy haladjunk! – adta ki az utasítást Luhan hyung, mire bólintottam egyet és boldogsággal töltött el, hogy megszabadulok Taotól. Láttam arcán, hogy ő is jobban örül Luhan társaságának, egy szarkasztikus mosoly kíséretében hagyta el a szobát hyung kíséretében, aki velem ellentétben nem rángatta őt, hanem úgy sétált mellette, mintha puszipajtások lennének. Sose fogom megérteni ezt az embert…

Felocsúdva gondolataimból én is elhagytam a kihallgató termet, majd a Luhan által kinyomtatott vallomással kezeim közt vettem az irányt Joonmyun hyung irodája felé. Határozott léptekkel siettem a lift felé, ahol ismerős alakokba botlottam. Annyira el voltak merülve a beszélgetésbe, hogy csak akkor vettek észre, mikor melléjük léptem.

- Csá – biccentett vigyorogva Jongin, amit azonnal viszonoztam. – Mi a helyzet?

- Hamarosan vége az ügynek – lengettem meg a fekete-fehér lapot.

- Na, csak nem? – pislogott meglepetten Chanyeol, arcán pedig felhőtlen mosoly ült.

- Hadd nézzem! – kapott a papírok után Jongin, de reflexszerűen elrántottam előle. – Na, add már ide! – nyújtózkodott érte, s habár egy magasak voltunk, a testünk közé emelt térdemnek hála nem érte el az iratokat.

- Még mit nem – emeltem fel hangomat hitetlenkedve. – Neked ehhez semmi közöd, nem kontárkodhatsz bele – integettem mutatóujjammal arca előtt, s úgy követte azt, mintha hipnotizálnám.

- Akkor minek villogsz itt vele, ha nem mutatod meg? – förmedt rám Yeol hyung is, de hangja bármennyire is goromba volt, tudtam, hogy csak baráti civakodás az egész.

- Joonmyun hyunghoz mész? – érdeklődött Jongin, mire bólintottam egyet. – Majd azért számolj be, kíváncsi vagyok erre az egészre!

- Miért tenném? – fontam össze karjaimat mellkasom előtt, még mindig erősen szorongatva Tao vallomását. – Ti foglalkozzatok a saját munkátokkal! Vagy már megint lazsáltok?

- Aki lazsál, az a Törpöcs – forgatta szemeit a magasabbik. – Fizetett szabadságon van. Megint.

- Te beszélsz? – nevetett fel harsányan Jongin. – Nem is tudom, ki kéredzkedik el kéthetente! Lehet ilyet egyáltalán ilyen munkával?!

- Hát, én megteszem – röhögött a másik is, amit csak egy szemforgatással illettem, s inkább elsasszéztam mellettük, hogy hívhassam a liftet.

- Akkor meg kuss! – bokszolta vállba a másik.

- Na, te meg igyekezzél! – billentett fenékbe Chanyeol, éppen akkor, mikor kitárult előttem a liftajtó, így majdnem közelebbi kapcsolatba kerülhettem a felvonó padlójával. Még mielőtt hátra fordulhattam volna, hogy ráncba szedjem, az ajtó összehúzódott előttem, két barátom pedig hatalmas vigyorral az arcukon integettek nekem. Gunyoros pofával nyújtottam rájuk a nyelvemet, de az ő reakciójukat már nem láthattam, a liftajtó végleg becsukódott előttem. A falnak dőlve vártam, hogy felérjek hyung irodájának emeletére, s közben végig azon morfondíroztam, hogyan tovább. Egyszerűen csak rohanjuk le Kris főhadiszállását és végezzünk rajtaütést? Vagy alaposan dolgozzunk ki egy tervet és aszerint cselekedjünk? Míg én inkább az első lehetőség mellett döntenék, Luhan hyung egész biztosan a második alternatívára szavazna. Ahogy Joonmyun hyungnak is az az opció lenne szimpatikusabb.

Sóhajtva szálltam ki a liftből, s meg sem álltam a célig. Összefutottam néhány munkatárssal, akiket csak egy gyors biccentéssel illettem. Nem akartam tovább húzni az időt, így is többet fecsegtem a kelleténél Jonginékkal.

A szokásos kettő kopogásom után hyung tompa hangja adott engedélyt a belépésre. Irodáját ezúttal nem sötétben látogattam meg, így rálátásom nyílt az eddig felfedezetlen területekre. Sokkal barátságosabbnak hatott az egész, kissé olyan volt, mint egy iskolaigazgató irodája. Főnököm ezúttal is az íróasztala mögött ücsörgött, és egyenes testtartását megtartva lapozgatott valami dokumentumot. Szándékoztam csöndben megvárni, míg végez a munkájával, de mikor lapozott egyet, jobb kezével intett felém, hogy lépjek közelebb.

- Egy pillanat! – Hangja barátságos volt, ám fel sem nézett a sorok közül, de így is tudtam, hogy figyel rám. – Csak elolvasom ezt a jelentést. Bár, a drágalátos barátod megint olyan zagyvaságokat írt, hogy ember legyen a talpán, aki megfejti – csóválta a fejét rosszallóan, én pedig egyből tudtam, hogy Jonginról beszél, így megjegyzése széles vigyort csalt arcomra.

- Indulunk Krishez – tettem le Joonmyun elé az iratokat, mire érdeklődve felemelte fejét. Egy ideig csak szemezett felem, meglepetten pislogva, majd, tekintetét még mindig rajtam tartva, eltolta maga elől a Jongin által írt beszámolót, és ujjai közé vette az enyémet. – Tao válaszolt minden kérdésünkre, a segítségével pedig már könnyű dolgunk lesz.

- Azt mondod? – kérdezte, bár hangja életlen volt, miközben a sorokat olvasta. Egyik lábamról a másikra billentve testsúlyomat vártam, hogy elérjen a lényegesebb információkhoz. – A város szélén álló, elhagyatott raktárban? – ráncolta szemöldökét, s remélve, hogy szeme sarkából lát engem, bólintottam egy nagyot. – Gondolhattam volna.

- Senki sem hinné, hogy van ember, aki bemerészkedik oda – ültem le az asztallal szemben levő székre. – Félő, hogy leomlik.

- Hát igen, mi ezért nem tippeltunk erre – húzta el száját, majd tovább haladt.

- Ám, ha jobban belegondolok, ideális lehet. Elszeparált, tele van helyiségekkel, és a kutya se keresné ott – gondolkodtam hangosan, mire főnököm biccentett egyet. Feltételeztem, hogy csak mondandóm fele érte füleit, de nem ismételtem meg. Nem tartottam lényegesnek.

- Nincs egyedül – jegyezte meg Joonmyun, inkább csak magának. – Nem lesz sétagalopp, Sehun – sóhajtott fel, majd letette az asztalra a papírokat, s összekulcsolt ujjai mögül szemezett velem. Keze némileg tompította hangját, de így is értettem, mit mond. – Nem ronthattok oda felkészületlenül.

- Tudtam, hogy ezt fogod mondani – sóhajtottam fel, majd kiegyenesedtem ültemben.

- Még szép! Nem örülnék neki, ha elveszítenélek téged, vagy Luhant. Nem engedhetem, hogy csak úgy ráronts Krisre meg a bagázsára.

- Nem értem, mi lenne ezzel a baj – rántottam egyet vállaimon. – Kris nem gyilkos, hanem egy züllött kábítószeres. Fél kézzel elintézném, akár egyedül is – pillantottam hyungra enervált tekintettel, ám ő íriszeiből sütött nemtetszése, és szinte felháborodva méregetett engem.

- Sehun, ez az ember nem viccel – csóválta meg a fejét, mikor nyugodt hangnemet erőszakolt magára. – Eszedbe se jusson felkészületlenül elindulni! – Hangja ellenvetést nem tűrő volt, így jobbnak láttam nem vitatkozni vele. Magamat megadva süppedtem vissza a székbe, s nagyot sóhajtva tudattam Joonmyunnal, hogy vettem az adást, és nem szegülök ellen szavainak.

- Úgy beszélsz róla, mintha ismernéd – motyogtam orrom alatt, mire főnököm megemelte egyik szemöldökét és kérdő pillantásokkal illetett.

- Tessék? – kérdezett vissza változatlan, mire megráztam a fejemet.

- Mindegy.

- Nem ismerem, de már nem egy hozzá hasonlóval volt dolgom – reflektált előbbi megjegyzésemre, amire már nem reagáltam. – Ne hidd azt, hogy felkészületlen és könnyen el tudod őt intézni. Az ilyenek számolnak az esetleges lebukással, s tesznek is lépéseket annak érdekében, hogy ne hagyják magukat elkapatni. – Szavai határozottan csengtek, ilyenkor mindig éreztetni tudja velem, hogy ki is a főnök, s kinek az utasítását kell követni. - Azt hittem, ezzel te is tisztában vagy.

- Tisztában is vagyok – keltem saját magam védelmére. Igazat adtam neki mindenben, így kicsit rosszul érintett, hogy az én opcióm ki van lőve.

- Akkor ne vitatkozz velem! – állt fel, és csapott az asztalra, amitől azonnal összerezzentem. Joonmyun hyung eddig egyszer sem kelt ki magából, főleg velem szemben nem. Jongint is csak megdorgálta, ha a fiú baromságot csinált, de még egyikünkkel se gorombáskodott. Soha. Ezúttal viszont sikerült meglepnie szokatlan indulatával. Megrökönyödve szemeztem vele, s nyilván látta, mennyire megilletett előbbi viselkedése, így a pár másodpercnyi beállt csend után felsóhajtott, s visszahuppant a helyére.

- Rendben, nem vitatkozom – nyögtem be végül, még mindig megszeppenve.

- Ne haragudj – túrt hajába ingerülten. – Csak feszült vagyok. Megint sok a bejelentés, a munka, a balhé, és azt se tudom, hol áll a fejem – csóválta meg említett testrészét, s ahogy jobban végigfuttattam rajta tekintetemet, számomra is nyilvánvalóvá vált, milyen megviselt lehet. Szemei alatt sötét karikák húzódtak, asztalán pedig a szokásos teásbögre helyett egy kávéscsésze díszelgett. – De kérlek, hallgass rám!

- Rendben – egyeztem bele, immáron teljesen beadva derekamat, hangom pedig beletörődő volt. – Mit javasolsz?

- Azt, hogy dolgozzatok ki egy tervet. Az a gyár a semmi közepén van, könnyen észrevehetnek benneteket, és nem lenne jó az első percben lebukni. – Ismételten kezébe vette a vallomást tartalmazó iratokat, s újra átfutotta a sorokat tekintetével. – Tao elmondása szerint Kris nem szereti a feltűnést, így azt a hatást igyekszik kelteni, mintha még mindig elhagyatottan állna ez az épület. Ám az ajtón belül nem egy embere áll őrt, hogy kiiktassák a látogatókat.

- Miért csinál egy puszta kábítószer üzletből ekkora ügyet? – ráncoltam homlokomat gyanakodva. Tényleg nem értettem, miért nem csinálja a lakásában, ha ennyire nem szereti a feltűnést, hiszen akkor még kisebb gyanút fognának az emberek. Kétlem, hogy ennyi állna a háttérben, biztos tervez még valamit, amiről mi nem tudunk. És ezek szerint Tao sem. Vagy csak nem számolt be nekünk, de akkor egész biztosan utána megyek és…

- Nem tudom. – Gondolataimból Joonmyun hyung zökkentett ki. – De egyelőre nem ez a lényeg. Most a legfontosabb, hogy pontos tervvel álljatok elő Luhannal – vette fel ismét határozott stílusát. – Apropó, Luhan… Hol van?

- Azzal a majommal – forgattam meg szemeimet, mikor ismét megjelent képzeletemben a kínai srác arca. – Visszavitte a szobájába. Jut eszembe!

- Hm?

- Ajánlatot tettünk neki. Jobban mondva Luhan hyung.

- Micsodát?

- Azzal a feltétellel segített nekünk, hogy megvédjük, amíg ez az ügy zajlik, és ha Kris rács mögé kerül, szabadon elengedjük. – Ujjaimmal a szék karfáján doboltam miközben meséltem, s a kettőnk közé telepedett csendben tisztán hallható volt, ahogy ujjbegyeim a bőrfelületen kopognak. Joonmyun arcára meglepettségül ült ki, de nem úgy látszott, mintha ki lenne borulva a hír hallatán, aminek felettébb örültem, nem lett volna ínyemre egy összeszólalkozás vele. – Te ehhez mit szólsz, hyung? – A csendet végül én törtem meg.

- Rendben van – nagyot sóhajtva bólintott, majd ismét megkereste velem a szemkontaktust. – Figyelembe véve a körülményeket ez nem rossz taktika. Ha ti így látjátok jónak, nekem nincs ellenemre.

- Luhan hyung ötlete volt – javítottam ki, de ezt már nem illette megjegyzéssel, csak lelegyintett, jelezve, hogy teljesen mindegy, kinek a fejéből pattant ki az idea, megfelelő lesz így is. Még utoljára elmondta, amit korábban, és a lelkemre kötötte, hogy meg se forduljon a fejemben felkészületlenül Krisre rontani. Amint belegondoltam ebbe, szinte biztossá vált számomra, hogy Luhan hyungot ismerve ő sem engedné, hogy a „vesztembe” rohanjak.

A papírra vetett kihallgatást Joonmyunnál hagytam, hogy még egyszer átnézhesse. Nekem nem volt rá szükségem, mindent elraktároztam agyam mélyére, Tao minden szavára tisztán emlékeztem. Megkönnyebbülten álltam fel a székből, hogy végre távozhatok, kezdett fárasztóvá válni Joonmyun aggodalma, és ugyan annak a témának a tizedjére való átrágása. Egy biccentéssel szándékoztam közölni, hogy számomra ennyi volt, ideje lenne távoznom, de amint hátat fordítottam, Joonmyun hangja további maradásra késztetett.

- Sehun, van egy lábnyom a fenekeden. – Szinte éreztem, ahogy tekintetével végigfixíroz. – Olyan… hm… negyvenhatos lehet. – Hát persze, az az idióta Chanyeol.

- Ó, köszönöm – poroltam le hátsómat, még mindig egy helyben állva. – Egyesek nem tudják fékezni az indulataikat – céloztam haveromra, s rögvest felelevenedett bennem a kép, mikor szó szerint berúgott a felvonóba.

- Jonginnak pedig mondd meg, kérlek, hogy ne képzelje magát festőnek! Ha valamit elront a beszámolóban, egy vonallal húzza át, ne firkálja össze az egészet! Vagy inkább gépelje be.

- Lassan gépel, nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. De rendben, átadom.

- Köszönöm! És a legfontosabb – emelte fel hangját, jelezve, hogy forduljak meg, nem a hátamnak akar beszélni, így némán eleget tettem kérésének. – Ha Luhannal megbeszéltetek mindent, tájékoztassatok és megszervezzük a továbbiakat!

- Mindenképpen.

Egy utolsó biccentéssel mondtam búcsút, és léptem ki végleg az irodából. Amint becsuktam magam mögött az ajtót, a barátságos környezet által nyújtott nyugalom szertefoszlott, és ismét az egyhangú, fehér-szürke falak között találtam magamat, amik nem szolgáltak mással, csak feszültséggel. Ilyenkor mindig eszembe jut, mi is a munkám, és talán csak most tudatosult bennem, hogy Joonmyunnak igaza lehet. Nem tartottam, Kris-től, inkább a kíváncsiság hajtott előre és ösztönzött a mihamarabbi meglátogatására. Továbbra se voltam képes elhinni, hogy csak az üzlet áll a háttérben, ez a hatalmas kérdőjel pedig nem hagyott nyugodni. Agyam fogaskerekei akkor is ezen kattogtak, mikor beszálltam a liftbe, majd kiléptem belőle és a kijárat felé vettem az irányt. Mélyen gondolataimba merülve slattyogtam az üvegajtó felé, ignorálva minden mellettem elhaladó embert. Hálás voltam, amiért egyik kontár barátomba se botlottam bele, ám akkor kénytelen voltam felkapni fejemet, mikor Luhan hyungnak kis híján nekiütköztem. Ábrázatomra egy pillanat erejéig kiült az ijedtség, de amilyen gyorsan megjelent, olyan iramban is tűnt el, és visszatelepedett rám poker arcom.

- Milyen egyszerre – vigyorgott rám, ezzel engem is mosolyra inspirálva. – Rendben ment minden?

- Igen – bólintottam kurtán. – Ki kell dolgoznunk egy tervet.

- Ezt eddig is így gondoltam – hümmögött, majd félreállt előlem és mellém libbent, hogy egymás oldalán hagyhassuk el az épületet. Kitártam előtte az ajtót, hogy előre engedhessem, amit egy biccentéssel köszönt meg, majd felzárkóztam hozzá.

- Én nem – vallottam be őszintén, mire rám emelte csodálkozó és kérdő tekintetét. Egyik szemöldöke haja alá szaladt, hogy fokozza meglepettségét, ezzel előbbi válaszadásra kényszerítve engem. Ám mielőtt eleget tehettem volna hangtalan kérésének, kitalálva az én opciómat, hüledezve megszólalt.

- Ugye nem akartál minden terv nélkül rajtaütést végrehajtani?

- Először megfordult a fejemben, DE – emeltem fel hangomat, mielőtt közbevághatott volna – beláttam, hogy nem jó ötlet. Valamint, Joonmyun hyung is lebeszélt róla.

- Még szerencse – sóhajtott fel megkönnyebbülve. – Szeretnél vezetni? – lengette meg előttem a kocsi kulcsot. Egy szimpla bólintással feleltem, majd felemeltem kezemet, a tárgy pedig sikeresen tenyerembe landolt, mikor Luhan felém hajította. Megkerültem a járművet, kinyitottam az ajtót, s be is huppantam a kormány mögé. Luhan hyung valamennyivel finomabban érkezett az ülésre, s mihelyst becsukta az ajtót, sebességbe raktam az autót, s lefordultam az útra. Fél percnél nem gurulhattunk tovább, szinte azonnal megéreztem magamon Luhan tekintetét. Nem szólt semmit, csak mustrált engem, ezzel feszélyező emóciókat konstruálva bennem. Biztos voltam benne, hogy ezúttal is elmélkedik valamin, agytekervényeit újfent kaotikus gondolatok foglalják le, de nem kérdeztem rá. Inkább a saját teóriáimba temetkeztem. De nem bírtam sokáig hangtalanul. Meg akartam vele osztani minden elgondolásomat és kérdésemet, beszélgetésre volt szükségem. Vele.

- Nyögd már ki! – zökkentett ki barátságos utasítása. – Megint kattogsz valamin.

- Csak Krisen gondolkoztam – sóhajtottam fel, mikor bevettem egy éles kanyart. – Gyanús nekem, de nem tudom, mire készülhet.

- Szóval szerinted is áll más is a háttérben? – tette fel a költő kérdést, ami arra engedett következtetni, hogy nem csak én szűrtem le ezt a konzekvenciát. – Én is ezen morfondírozok már a kihallgatás óta, de nem jövök rá sehogy.

- Én se, és Joonmyun hyungnak sincs ötlete – csóváltam fejemet. - De szerinte most nem ezzel kell foglalkoznunk.

- Neki adok igazat. Először jussunk el Krishez, ott majd kiderülnek a továbbiak.

- Ja – nyögtem ki levegősen a két betűt, majd újabbat kanyarodtam. Az út szerencsére üres volt előttem, így beletapostam a gázpedálba, hogy még az előtt átjussak a lámpán, hogy az pirosra váltana. De nem volt ilyen szerencsém. Alig pár méter választott el az előttem álló zebrától, a világítás átváltott, nekem pedig szélsebesen kellett a fékre lépnem, nehogy elüssek valakit, vagy szabályt szegjek. – Francba! – csaptam hektikusan a kormányra.

- Nyugi már! – fektette tenyerét kézfejemre hyung. – Nem sietünk sehova.

- Azt hittem, még könnyen átjutok – morogtam tovább, durcásan elhúzva ajkaimat arcom egyik felébe.

- Hétköznap lévén nagy a forgalom – helyezkedett el az ülésen, mint aki belenyugodott, hogy még perceken keresztül a hosszú sor elején fogunk dekkolni. Ez az egy helyben való rostokolás újabb gondolatokat indított el bennem, hiszen nem volt, ami elterelhetné a figyelmemet. Újfent eszembe jutott Kris, Tao, a kábítószer, még Jongdae halála is, bár ebben nyilvánvalóan segítségemre volt az egyik épület tetején helyet kapott óriásplakát, ami a CHEN EMLÉKKONCERT címmel díszelgett, szinte szólongatva a járókelőket és sofőröket, hogy pillantsanak rá. Kissé előrehajolva próbáltam elolvasni az „apró betűs” részt is, de mikor konstatáltam, hogy túl messze vagyok tőle, sóhajtva hátradőltem. Türelmetlenségemet ujjaimmal való dobolással próbáltam levezetni, de hiábavalónak bizonyult, egy centit se haladtunk előrébb.

- Mi a franc van már?! – rángattam meg a kormányt.

- Sehunnie, nyugalom! – csitítgatott Luhan. – Megértem, hogy feszült vagy, de az autómat nem kéne szétszedned!

- Bocs – szűrtem ki összeszorított ajkaim közül. – De az a helyzet, hogy éhes vagyok, és vécéznem is kell – vallottam be feszülten, mire Luhan hyungból feltört a nevetés. Próbálta elfojtani és elrejteni ökle mögé, de még így se kerülhette el figyelmemet. – Nem vicces.

- Köss rá csomót! – Arcán még mindig levakarhatatlan vigyor ült.

- Hogyne.

- Vagy kössek én?

- Ja, már kérni akartam – mentem bele a játékba, s hasonló mimikával fordultam felé. Kár volt.

Tekintetem azonnal elveszett az észveszejtően csillogó, barna íriszeiben, ami úgy világította ki retinámat, mint hófehér fogsora, ami elől leemelte öklét. Akaratom ellenére is eszembe jutott az az ominózus éjszaka, mikor majdnem több történt közöttünk a kelleténél. Akárhányszor visszagondolok, úgy érzem, nem bántam volna, bármennyire is nagy őrültségnek hangzik. Ahogy ezen méláztam, szinte érzékeltem, ahogy arcberendezésem ismét komorrá válik, s ugyan abban a pillanatban Luhan arcáról is lefagyott a mosoly. Szemeimet egy pillanatra lehunyva, sóhajtva fordultam vissza előre, remélve, hogy a lámpa azóta átváltott zöldre, de csalódnom kellett. Azóta is piros színben virított.

- Ezt nem hiszem el. – Legszívesebben rátenyereltem volna a dudára, de tekintve, hogy mi álltunk legelöl, nem sok értelmét nyerte volna.

- Sehunnie… - hallottam meg magam mellől hyung suttogó hangját.

- Két percet várok! Ha nem vált át, gyalog me –

Ahogy Luhan felé fordultam mondandóm közepén, ajkaimat már másra kellett használnom. Az emberek általában lehunyják a szemeiket, mikor csókolóznak, de én képtelen voltam rá. Tulajdonképpen bármiféle mozdulat lehetetlennek tűnt számomra abban a pillanatban. Nem csak testrészeim, de agyam is felmondta a szolgálatot, egyedül szívemet éreztem, ahogy dolgozik, majd’ átszakítva bordáimat. Ajkaim is csak remegni voltak képesek, ahogy hyung az ő párnáival kényeztette őket. Valójában alig érintette száját az enyémhez, de úgy éreztem, csak ezzel az egy testrészemmel bírok tapintani.

- Legutóbb félbeszakítottak – távolodott el tőlem, majd egy meleg mosollyal ajándékozott meg. Abban a pillanatban nem érdekelt, ha esetleg a jelzőlámpa átváltott zöldre, egy határozott mozdulattal elkaptam tarkóját és visszahúztam magamhoz. Most rajta volt a sor, hogy megszeppenjen, de velem ellentétben ő képes volt viszonozni csókomat. Egyikünk se tört utat a másik szájába nyelvével, csak ráérősen, szinte kínzóan lassú tempóban kényeztettük egymás ajkait sajátjainkkal. Tenyerét arcomra csúsztatta, hüvelykujjával simogatva kipirosodott bőrömet, én pedig hajába túrva húztam őt közelebb magamhoz. Nem akartam, hogy ennek a pillanatnak vége legyen. Különleges képességre vágytam, amivel megállíthatom az időt, és a világot újjá teremthetem. Olyanná, amiben csak ketten élünk. Legvadabb álmaimban sem hittem volna, hogy én valaha is egy másik fiúval fogok csókolózni, az utolsó tippem pedig Luhan hyung lett volna, ennek a teóriának a megdöntésére.

- Honnan tudtad, hogy vissza fogok csókolni? – távolodtam el tőle. Bármilyen édesek voltak ajkai, és bármilyen fájó volt elválni tőlük, kíváncsiságom győzedelmeskedett fölöttem.

- Nem tudtam – mosolyodott el féloldalasan, ajkai fénylettek nyálamtól. – De a bárban sem ellenkeztél.

- Szóval emlékszel? – kérdeztem, kissé megkönnyebbülve. Eddig csak remélni tudtam, hogy nem csak bennem élnek elevenen annak az estének a képei.

- Persze – kuncogott. – Annyira nem voltam részeg, hogy ne emlékezzek.

- Oh… - Csak ennyire volt időm, eszmecserénket a többi autó hangos dudálása szakította félbe. Reflexből a közlekedési lámpa felé pillantottam, ami immáron zölden világított. Tökéletes időzítés… A zajos dudálást követték a hektikus, türelmetlen kiáltozások, amik az ingerült sofőrök száját hagyták el.

- Menjünk – ütögette meg combomat hyung. – Be ne pisilj!

12. fejezet

- Ezt nézzétek, tejszínhabon lépkedek – állt fel vigyorogva Baekhyun hyung, s botladozva megindult előre, közben kezével hadonászva megpróbálta elérni Yeol csuklóját. – Nagyon csúszik! – nevette el magát zavartan, s egész testsúlyával a magasabbiknak dőlt.

- Baekhyun, nincs itt semmiféle tejszínhab – nyögött fel kínjában a másik, majd megragadta barátját felkarjainál, hogy az ne essen hanyatt. – Mit szólnál, ha inkább haza mennénk? – fordította magával szembe a betépett munkatársát, akinek kikerekedett szemei arra engedtek következtetni, hogy benne ez a lehetőség még fel se merült.

- Látjátok azt a kanyart? – mutatott a mosdók felé Jongin. – Olyan szomorú, nem?

- Mi szomorú? – pislogtam értetlenül barátomra, aki hangosan felsóhajtott, arcára pedig gondterheltség ült ki.

- Hát a kanyar – csóválta a fejét bánatosan. – Nézd, hogy görbül!

- Atya ég – csaptam magamat homlokon, hátamat pedig a kanapénak vágtam. – Chanyeol hyung, nem szeretnéd őket hazavinni? – néztem fel kérlelően a még egész józan állapotban lévő fiúra. Ha a pia meg is ártott neki, a fűből nem szívott olyan sokat, a többiekhez képest még egész tisztának volt mondható.

- De – bólintott, majd megragadta Baekhyun derekát, és a vállára dobta a megszeppent srácot.

- Jééé, tudok repülni! – Kacarászva kalimpált végtagjaival, nem sokon múlt, hogy ne rúgja fejbe a másikat. – Yeollie, te tudsz ilyet? – rángatta körbe fejét, az említettet keresve. – Hé, hol vagy?

- Édes Istenem… most segíts meg! – fújta ki elhasznált levegőjét Chanyeol, majd megragadta Jongin karját, s felrántotta mellőlem. – Indulunk! – szólt rá ellenvetést nem tűrően.

- Hagyjam itt ilyen állapotban a kanyart? – hitetlenkedett a másik, s megpróbálta kirántani kezét a szorításból.

- Majd valaki megvigasztalja – próbálta nyugtatni őt, de látszott rajta, hogy legszívesebben felpofozná mind a kettőt, vagy egyszerűen csak bevágná a két beszívott jómadarat a hideg víz alá. – Baekkie, mi lenne, ha nem vergődnél? – dobott egyet rajta, mire Baekhyun felsikkantott.

- Jaj, egy pillanatra azt hittem, lezuhanok – nevetgélt zavartan, amit Chanyeol csak egy szemforgatással illetett.

- Háhá! – vihogott fel Jongin. – Na, mintha egy picit vidámabb lenne! – mutatott ismét a mosdók felé vezető kanyarra.

- Na, jó, mi elmentünk – biccentett Luhan hyung és felém Chanyeol, majd meg se várva a következő agymenéseket, kicipelte a két bedrogozott fiút. Még kintről is hallottuk a két idióta vihogását, de kissé megkönnyebbültem, hogy nem kell tovább elviselnem őket. A jelenlétükben amúgy sem lehetett volna normálisan Yixinggel beszélni. Aki mellesleg elszívta a maradék marihuánát, de rajta semmi olyan reakció nem volt fellelhető, amit barátaink produkáltak. Már biztos hozzászokott.

- Milyen cucc ez? – érdeklődött Luhan hyung, kezébe véve a maradék gumót. – Nem rendes fű, ugye? Ennek mintha más vagy erősebb hatásai lennének.

- Valójában fogalmam sincs – vont vállat lezserül a gitáros, majd fogta a hangszerét, s a kanapénak döntötte. – Miért kérdezed? – fordult hyung felé, így én is láthattam enervált arcát. Amíg a többiek teljesen bepörögtek és hallucináltak, Yixing csak unottnak és érdektelennek tűnt, ami egy plusz kérdőjelet konstruált fejemben.

- Nem tudod, hogy milyen anyagot viszel be a szervezetedbe? – vontam fel egyik szemöldökömet gyanakodva, de a fiú ismételten vállat vont. – Bár, nem úgy tűnsz, mint akit ez érdekelne.

- Jól látod – helyeselt egy bólintással megtoldva. – Honnan ismeritek Taot? – Most rajta volt a sor, hogy feltegyen egy kérdést, s csak hangja tükrözte, hogy valóban érdeklődést mutat a felelet iránt, mert arcáról még mindig nem tudtam leolvasni semmit.

- Ez elég válasz? – húztam elő nadrágom zsebéből a jelvényemet, majd felmutattam. – Tulajdonképpen rendőrök vagyunk, akik most fülön csíptek egy kábítószer használót.

- Micsoda pech… - Szavai és hangsúlya ütötték egymást, egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki aggódik a következmények miatt.

- De! – emelte fel mutatóujját Luhan. – Van egy ajánlatom.

- Tényleg? – kérdeztünk szinkronban Yixinggel, amire hyung egy bólintással felelt.

- Éppen egy ügynek a közepén vagyunk – kezdett mesélésbe. – Tao kulcsfontosságú az esetet tekintően, mivel csak az ő közreműködésével kerülhetünk összeköttetésbe a keresett személlyel. – Meglepett, hogy ilyen nyíltan kitálal ennek az ismeretlen kölyöknek a jelenlegi munkánkról, de bíztam benne. Eddig minden alkalommal tudta, mit csinál, reméltem, hogy ezúttal sincs másképp.

- És én hogy jövök a képbe? – vonta fel egyik szemöldökét, majd az asztalra kipakolt dolgaihoz fordult, s egy újabb cigi megtöltésébe kezdett.

- Kezdetnek mesélhetnél nekünk Taoról – álltam elő a véleményem szerinti legegyszerűbb és legkézenfekvőbb ötlettel. – Hogy ismerted meg?

- Hétköznapibb volt a találkozásunk, mint gondolnátok – gyújtotta meg a jointot, majd felém fordult, s az így kifújt füst egyenesen az arcomba szállt. Fintorogva fordultam el, s kezdtem el legyezni magam elől a füstfelhőt, mivel egyenesen rosszul vagyok a szagától. – Bocs – nyögte ki végül. Szemem sarkából illettem meg egy megvető pillantással, mire inkább visszafordította fejét előző pozitúrájába. – A családommal mindig mástól szereztük a marihuánát. S egyszer, mikor egy zenei rendezvényen álltunk a színpad mellett odajött hozzánk, és mondta, hogy ő ezzel foglalkozik, szívesen lenne az állandó dílerünk.

- A családoddal? – kerekedtek el Luhan szemei. – Anyukád és apukád is füvezik?

- Nem olyan család – javította ki rögtön, majd egy jó nagyot slukkolt a megrövidült szálból. – A ti nyelveteken annyit tesz, „barátok”.

- Mi vagy te, hippi? – hökkentem meg, s bár kérdésemet inkább viccnek szántam, Yixing legnagyobb meglepetésemre bólintott egyet.

- Mondhatjuk így is. – Ó, Istenem. Már csak az hiányzik, hogy ledobálja magáról a ruháit és meztelenül elkezdjen körbe-körbe szaladgálni.

Egy enyhe fejrázással űztem el a rémálomszerű képeket elmémből, majd ismét a hippi felé fordultam.

- Hogy történt az átvétel? – érdeklődtem tovább. – Megbeszéltetek egy találkozót valahol?

- Aha. Mindig fél perc alatt lerendeztük. Odaadtam neki a pénzt, ő a drogot, s mindketten mentünk a saját dolgunkra.

- Mennyit kért érte?

- Tizenháromezer wont.

- Nem mondott semmit neked a marihuánával kapcsolatban? Ki termeszti, hol és miért?

- Nem, de őszintén szólva annyira nem érdekelt – vont vállat lezserül, majd elnyomta a füstölgő csikket. Még mindig belengte az egész helyiséges a fűszag, de kicsit megnyugtatott, hogy ezután már nem fogja egy újabb cigi bűze facsargatni szaglószervemet. – Annyit adott tudtomra, hogy biztos forrása van. De miért vagytok ilyen kíváncsiak? – Most rajta volt a sor, hogy kérdezzen tőlünk. Azt hittem, egyértelmű számára, hogy mivel rendőrök vagyunk, kötelességünk kideríteni, ki termeszti és árulja a drogot, ha el akarjuk kapni az illetőt. A részleteket viszont nem szándékoztunk megosztani vele.

- Tao nálunk van – közölte vele Luhan, Yixing keze pedig egy pillanatra ledermedt a csikk elnyomása közben. – Bevittük a magánzárkába, de nem hajlandó beszélni.

- Én se tudok róla semmit – sóhajtott fel, ezzel kifújva tüdejéből a maradék füstöt. – Bár… - gondolkodott el egy pillanatra, de mondatát félbe hagyta. Feszengve vártuk, hogy végre kimondja a maradék közölnivalóját. Ám nagyon úgy nézett ki, mint aki elfeledkezett arról, hogy egyáltalán belekezdett valamibe, így kénytelen voltam ráförmedni.

- Bár?! – ismételtem meg ingerülten utolsó szavát, mire közönyös arccal fordult felém.

- Ja, igen – kapott fejéhez, ami miatt kényszert éreztem, hogy jó feltűnően megforgassam fáradt szemeimet. – Egyszer megjegyezte, hogy jó lenne a város szélén találkozni, mert az közel van neki – ráncolta értetlenül homlokát. – Nem tudtam összerakni a két dolgot. A város széle semmihez sincs közel – nézett hitetlenkedve először rám, majd Luhan hyungra, de végül csak megrázta a fejét, mint aki túl is lépett ezen a témán. Az én érdeklődésemet azonban meglehetősen felkeltette. Ha nincs is tisztában azzal, hogy ez az egy kijelentése mekkora segítségként szolgált, mi ezt már fél sikernek könyveltük el. Már csak azzal a büdös görénnyel kell jutnunk valamire, s teljesen kifaggatni, hogy minden információt a magunkénak tudhassunk.

- Kösz, ezzel most tényleg sokat segítettél – veregette hátba Luhan hyung, majd indulásra készen állva felpattant a helyéről, s megigazította magán farmerját. – Ja, igen, a feltételt majdnem elfelejtettem. Szabadon elmehetsz – pillantott át válla fölött a hippire, aki csak bugyután pislogott vissza rá. – Segítettél nekünk, így most nem viszünk be kábítószer használat miatt.

- Hú, na, most meglepődtem – biggyesztette le ajkait elismerően. Most először láttam bármiféle érzelmet kiülni arcára. – Az első jó fej zsaru, akivel találkoztam.

- Ha nem vetted volna észre, ketten vagyunk – álltam meg vele szemben csípőre tett kézzel, mire végigfuttatta rajtam tekintetét, amibe ismét visszaköltözött az érdektelenség.

- Tudom – jelentette ki, de egyebet nem fűzött hozzá. Éreztem, hogy minden vér a fejembe száll, kezeimet pedig ökölbe szorítottam oldalam mellett. Pofán tudtam volna vágni.

- Akkor mi mennénk is – csúsztatta meleg tenyerét kézfejemre Luhan hyung, mintha megérezte volna feltörni készülő indulataimat.

Érintésétől azonnal ellepték agyamat az emlékképek. Felidéződtek bennem a fél órával ezelőtt történtek, s úgy éreztem, mintha ismét átélném. Luhan hyung karja a derekam körül, férfias kölnijének illata az orromban, és gyors szívverése, amit még hátamon keresztül is éreztem. Mit műveltünk mi tánc közben? Foghatnám az alkoholra, de… ahhoz nem voltam eléggé berúgva, hiszen emlékszem mindenre. Vajon ő is?

- Minseok, mi elmentünk – lépett a bárpulthoz hyung.

- Rendben, örülök, hogy találkoztunk – vigyorgott rá a másik. Amíg ők diskuráltak, én megálltam az ajtóban, s hallgatóztam. Újfent.

- Egyébként ismered azt a gyereket? – bökött hüvelykujjával Luhan a már zenélésbe kezdett Yixing felé.

- Persze – csóválta a fejét mosolyogva a csapos. – Gyakran jár ide a gitárja és egy joint társaságában.

- Téged nem zavar, hogy illegális tevékenységet folytat a bárodban? – vonta fel egyik szemöldökét gyanakodva Luhan, s rátámaszkodott a pultra.

- Nem az én bárom – javította ki barátja. – Egyébként nem. Általában pénzért csinálja, és a beszerzett jatt felét mindig itt hagyja nekem. Mondván; én szolgáltattam a helyet. Hülye lennék elküldeni – nevetett fel végül, ezzel széles mosolyt csalva Luhan hyung arcára is.

- Már mindent értek – lökte el magát, majd kiegyenesedett. – Na, de tényleg megyek, Sehunnie már vár.

- Ó, egyébként szép kis táncot lelejtettetek ti ketten. – Minseok sejtelmes és ravasz vigyorra húzta ajkait, amitől nekem azonnal lángba borult az arcom. Ne már! Ez az ember mindent tisztán látott? Most biztos azt hiszi, meleg vagyok. Pedig nem! Szeretném azt hinni, hogy nem…

Szám sarkát harapdálva fordultam az ajtó elé, és a kilincset szorongatva toporogtam. Rég éreztem ilyen erős késztetést, hogy lelépjek valahonnan. Biztos a többi vendég is kiszúrt minket.

- Áh, azt se tudtam, mit csinálok – legyintett nevetgélve Luhan hyung. Valamiért csalódottságot éreztem, bár nem tudtam volna megmondani, hogy miért. Talán a szívem mélyén azt akartam, hogy emlékezzen. De miért akarnám? Hiszen én is próbálom ezt elfelejteni, hiába vélem lehetetlennek a dolgot. – Valamikor rám érhetnél és találkozhatnánk.

- Benne vagyok! – vágta rá rögtön Minseok. – A sors keze van abban, hogy ismét találkoztunk. A végzettel pedig nem tanácsos újat húzni, ugye? – kacsintott rá, mire hyung ismételten elnevette magát. Csilingelő hangja az egész helyiséget megöltötte, de valamiért most nem volt jól eső érzés füleimnek. Sóhajtva döntöttem neki homlokomat az ajtó hideg üvegének, mikor egy számomra már ismerős érintés kizökkentett az önmarcangolásból.

- Késő van – ajándékozott meg meleg mosolyával Luhan. – Majd holnap reggel bemegyünk Taohoz.

- Rendben – bólintottam kimerülten, majd feltéptem az ajtót, s kiléptem a hidegbe. Ekkor konstatáltam csak, hogy a bárban felejtettem a pulóveremet, s egy száznyolcvan fokos fordulat keretében megindultam vissza. Ám hosszú ujjak fonódtak csuklómra, hogy visszarántsanak a tulajdonosuk mellé.

- Tessék – nyújtotta nekem oda a keresett ruhadarabot hyung. Én csak meglepetten pislogtam rá, eltelt egy időbe, mire felfogtam, hogy az én pulóveremet tartja kezében. – Ezért akartál visszamenni, nem?

- De, igen – biccentettem, majd elvettem tőle a meleg pamutot. – Kösz!

- Semmiség, legalább valaki figyel a dolgaidra – kuncogott, s hiába a beszólás, nem tudtam megharagudni rá. Egyszerűen túl aranyos és gondoskodó volt ahhoz, hogy ilyesfajta érzelmeket váltson ki belőlem. Ezt utáltam, utálom és fogom utálni benne a legjobban. Amíg Jongin élete abból áll, hogy engem idegesítsen, Luhan hyung mellett mindig elfog a nyugalom, a békesség, s megfeledkezek arról, milyen stresszes az életem valójában. Irigylésre méltó kisugárzása van, amivel pillanatok alatt harmóniát teremt lelkemben.

Most is csak csöndben sétáltunk egymás mellett, de a zavartság vagy a feszéj érzet egyszer se jelentkezett. Csak fáradtságom hagyott kivetni valókat maga után. Úgy éreztem, ölni tudnék egy autóért. Az alkohol most szállt ki belőlem végleg, ezzel teljes tompaságot telepítve rám. Úgy húztam egyik lábamat a másik után, mint egy élőhalott, s csak egy dolog volt, ami jóformán életben tartott. Luhan hyung közelsége.

Szívesen megkérdeztem volna, hogy emlékszik-e a történtekre. De nem mertem. Nem akartam feszültséget generálni magunk között, ezzel felborítva a tökéletes összhangunkat. Mert tényleg ezzel a szóval lehetne a legjobban jellemezni kapcsolatunkat. Különbözőek vagyunk, így kiegészítjük egymást. Ám gondolkodásmódunk és értékrendünk merőben hasonló, aminek hála remek beszélgetéseket tudunk lefolytatni. Olyankor nem is érzékelni a négy év korkülönbséget, ám gondoskodásával és figyelmességével mindig érezteti, hogy ő az idősebb, s volt egy sanda gyanúm, hogy valamilyen szinten felelősséget is vállal értem. Hiába nincs rá semmi szükség, ő megteszi. Utoljára szüleimtől kaptam ilyen fajta és mértékű szeretetet. Persze, itt van és lesz is nekem Jongin, de amit iránta érzek, az teljesen más. Ő a legjobb barátom, Luhan hyung pedig… hát, ezt nem tudnám szavakba önteni.

*

Hazaérve egy gyors zuhanyzás után mindkettőnk útja a saját ágyába vezetett. Feltételeztem, hogy Luhant azonnal elnyomta az álom, de én még vagy fél óráig forgolódtam a takarómat dobálva magamon. Sehogy sem találtam a helyemet és olyan üresnek éreztem magam. Egész végig Minseok járt a fejemben és a közelgő találkozásuk.

„Szóljon most, vagy hallgasson örökre!” Ha tehetném, felszólalnék. De mi közöm van ahhoz, hogy lakó-, illetve munkatársam mihez kezd a szabadidejével? Azzal tölti, akivel akarja, Minseok-ot pedig már hosszú évek óta nem látta. Az élet pedig volt kegyes, és újra egymás útjára sodorta őket. Valószínűleg én is kihasználnám ezt a lehetőséget. Akkor mégis mi bajom van? Magam sem értem, mástól hogy várhatnék választ erre? Több alternatíva is felmerült bennem, de mindet elvetettem. Lehetetlennek bizonyult az összes, de akárhányszor átnyálaztam magamban a dolgokat, mindig ugyan arra jutottam.

- Hülye vagyok – passzíroztam fejemet a párnába. Nem érek rá ilyenekkel foglalkozni! Ez legyen a legkisebb gondom jelenleg. A munkám sokkal fontosabb annál, hogy ilyen baromságokon törjem az agyamat. Biztos csak egy újabb hullámvölgy…

*

Másnap épp, hogy a reggelinket elfogyasztottuk, már indultunk is a börtön felé, hogy kifaggathassuk kínai foglyunkat. Semmi kedvem nem volt újra a tenyérbe mászó képét bámulni és a Kris felé irányuló nyáladzását hallgatni, de a munkám megkívánta néha a kellemetlen eseteket. És messze ez az eddigi legélvezhetetlenebb.

- Minden rendben, Sehun-ah? – fordult felém Luhan hyung, mikor lehuppant mellém az anyósülésre. – Szokatlanul csendben vagy.

- Csak elgondolkodtam – zártam le a dolgot a lehető legegyszerűbb válasszal, majd kitolattam a parkolóból.

- Pedig lehetnél kicsit feldobottabb is, végre sínen vagyunk – dőlt hátra kényelmesen, majd az elsuhanó utat kezdte szórakozottan pásztázni.

- Nem te mondtad múltkor, hogy soha nem bízzam el magamat?

- Most sem ösztönözlek rá – támasztotta meg fejét ujjain, majd rám pillantott. – Nem kell rögtön belém kötni, Sehunnie.

- Nem kötöttem beléd, hyung – néztem rá szemem sarkából, de azonnal visszakaptam tekintetemet az útra. Nem áll szándékomban karambolt okozni. – Csak megjegyeztem ezt a kijelentésedet.

- Ó, szóval te szoktál figyelni rám? – vigyorgott jókedvűen, mire az én szám sarka is felfelé rándult. – Ezt jó hallani.

- Persze, hogy figyelek rád – csóváltam a fejemet. – Miért ne tenném?

- Mert egy fiatal, lázadó gyerek vagy, s a magadfajták nem szoktak hallgatni az idősebbekre – jegyezte meg nemes egyszerűséggel, én pedig majdnem megfejeltem a kormányt ettől a kijelentésétől. – Nincs igazam? – pillantott rám sejtetően bazsalyogva.

- Nem, mint idősebbre hallgatok rád, hanem mint egy barátomra – magyaráztam, mire megvilágosulva bólintott egy hatalmasat. Feltételeztem, hogy sikerült vele megértetnem, így nem is firtattam tovább a témát, ahogy ő sem. Csendben várta ki, hogy elfurikázzam magunkat a fegyházhoz, ami ebben a délelőtti jó időben elég nagy zajt gerjesztett. A fogva tartottak az udvaron ütötték el szabadidejüket. Vagy kosárlabdát pattogtattak, vagy rúgták a bőrt a füves pályán, de voltak, akik csak a padokra letelepedve beszélgettek. Mindig is érdekelt, miről tud diskurálni két börtöntöltelék. Nyilván a kóterbe jutásuk az elsődleges témájuk, majd a család, végül pedig intézményünk és az ott dolgozók vérig sértése.

Kicsit hiányzott a nyugalmas élet. Úgy éreztem, csak fél ember vagyok, mióta megkaptam ezt a munkát. Semmi szórakozást – leszámítva az előző estét – csak a meló. Régen napi rendszerességgel kerestük fel Jonginnal a parkokat és kedvenc tánctermünket, hogy kicsit kikapcsolódjunk és kizökkenjünk az iskola nyújtotta monoton fogaskerékből, de ez már évek óta szinte lehetetlenné vált. Vagy neki akadt halaszhatatlan ügye, vagy nekem.

- Nézd! – kapta el csuklómat Luhan hyung, mikor már a lépcső felé haladtunk. – Ott van Tao! – bökött a kosárpálya felé. Hunyorogva próbáltam rábukkanni a fiú szőke fejére. Végül a pálya közepén akadtam rá. Labdával a kezében ácsorgott, és egy másik fogollyal folytatott eszmecserét. Hyung meg se várta, hogy beleegyezzek az irányváltásba, egyedül megindult az udvar irányába, miután elengedte a kezemet. Gyorsabbra véve tempómat igyekeztem utána, átszlalomozva az itt lakók között.

Újfent éreztem magamon a gyilkos tekinteteket. Akárhányszor jövök ide, mindig elítélő tekintetekkel illetnek meg, éreztetve velem, mennyire megvetnek munkám miatt és elmondhatatlanul utálnak, amiért ide jutattam őket. Minden itteni ember gyűlöli a stílusomat, amiért érzéketlen és keménykezű vagyok, s egy csepp empátia nem szorult belém. Én viszont nem láttam ebben hibát. Ez a munkám.

Gondolatmenetemből a felém száguldó labda zökkentett ki. Fél métert hátra lépve emeltem arcom elé jobb kezemet, így a kosárlabda érkezését végül csak tenyerem sínylette meg. Égette bőrömet a reakció által generált forróság, így inkább pattogtatni kezdtem a lasztit magam előtt. Tao igyekezett felénk kocogva, ám mikor megpillantott, s tekintetünk találkozott, lassított tempóján, s jól láthatóan megforgatta szemeit. Nyilván nem örült, hogy újfent láthat, de az érzés kölcsönös volt, így ugyan olyan mértékű lealacsonyítást küldtem felé.

- Kösz – vette el tőlem a labdát. – Mit akartok?

- Beszélgetni – vágta egyből Luhan, ellentmondást nem tűrően. Tao érdeklődve fixírozott minket, miközben a labdát pattogtatta, majd megfogta azt, s a kosár felé célzott vele.

- Mégis miről? – pillantott ránk szeme sarkából, majd eldobta a lasztit. Kárörvendően elvigyorodtam, mikor az visszapattant a palánkról, s tehetetlenül gurult tovább a kátyús betonon. – Nem volt elég a múltkori? – Kérdését inkább Luhannak intézte, de hyung határozottan megrázta a fejét.

- Új információk birtokában vagyunk. Tulajdonképpen nem is baj, ha nem mondasz semmit, mert magunktól is tudnánk tovább haladni – vontam végül vállat, Tao agyát húzva. Megpróbáltam manipulálni, minden színészi képességemet bevetve, s csak remélni tudtam, hogy használ is valamit.

- Akkor sok sikert – köpte oda megvetően.

- Ugye azt tudod, hogy ebben az esetben itt fogsz megrohadni? – emeltem meg egyik szemöldökömet, de a srác nem úgy nézett ki, mint akit ez egy kicsit is megrendített. Enervált tekintetét végigfuttatta rajtam, majd ő is rántott egyet vállain.

- Nem olyan rossz itt – vette fel az immáron visszagurult labdát a földről. – A kaja is egész tűrhető, az emberekkel pedig egy véleményen vagyunk rólad. Itt mindenki utál, öröm hallgatni, ahogy téged szidnak – vigyorodott el pimaszul, s nyilván érezte sikerét, mert sikerült végleg felbosszantania. Odalépve hozzá megragadtam ruhájának peremét és közelebb cibáltam magamhoz. Összeszűkült szemekkel néztem íriszeibe, amik csillogtak a diadaltól, ezzel még több negatív emóciót konstruálva bennem. Álltuk egymás tekintetét, eszem ágában sem volt elengedni őt, legszívesebben megfejeltem volna úgy, hogy koponyája kettétörjön.

- Miért segítenék nektek? – kérdezte végül, majd megragadta alkaromat, s lejjebb tolta, ezzel enyhítve a szorításomon. – Akkor megölnétek Kris hyungot, én pedig sosem bocsátanám meg magamnak, hogy az én is hozzájárultam.

- Mikor fejezed ezt be? – emeltem fel hangomat most először. – Az a köcsög kihasznál téged, hogy elérje a céljait. Te meg olyan bárgyú és naiv vagy, hogy gyanútlanul hiszel a megjátszott bizalmában és ugrasz minden szavára.

- Sehun azt akarja mondani – lépett mellénk Luhan hyung, majd lefejtette kezemet Tao ruhájáról, s félre húzott -, hogy nem ölnénk meg Krist. Csak szeretnénk derékba törni a drogos karrierjét.

- Miért kéne hinnem nektek? – dobta le elénk a kosárlabdát, amit sikerült éppen a lábamra vágnia. Tudtam, hogy direkt csinálta, így ingerülten rúgtam vissza neki, eltalálva sípcsontját. Nem szólt semmit, csak fájdalmasan összehúzta szemöldökeit, s szemeit lehunyva próbált uralkodni feltörő indulatain.

- Múltkor is megmondtam, nem emlékszel? – libbent elé Luhan. – Senkit sem szeretnénk megölni, nem az az elsődleges célunk.

- Hát nem értitek? – fakadt ki, hitetlenkedve hadonászva karjaival. – Ha ez kitudódik, Kris engem megölet!

- Akkor nagyon szerethet téged – jegyeztem meg epésen, mire felém kapta tekintetét. – Te egy ilyen embert ajnározol? Aki képes lenne lelkiismeret-furdalás nélkül megöletni téged? Gratulálok!

- Sehun! – szólt rám határozottan Luhan hyung, amitől egy pillanatra összerezzentem. – Hagyd abba, ezzel nem érsz el semmit! – vette lejjebb hangerejét, majd közelebb lépett hozzám, s vállaimra tette kezeit, megszorongatva a feszültségtől fájó porcikáimat. – Ne izgasd fel magadat, csak kikészülsz. – Fejét tekergetve próbálta elkapni tekintetemet, de mihelyst sikerült neki úgy éreztem, hogy a lelkemig lát. Íriszeiből aggodalom tükröződött, így képtelen lettem volna ellenkezni. Csak sóhajtva bólintottam egyet, mire elmosolyodott, s jobb kezének ujjaival finoman végigsimított tarkómon. – Helyes! – villantotta ki hófehér fogait, majd visszafordult Taohoz. – Figyelj… Senkinek se akarunk rosszat, neked pláne nem.

- A magad nevében beszélj – jegyeztem meg bajszom alatt, de bármilyen halk voltam, hyung tisztán hallani vélte minden szavamat. Mégsem tett megjegyzést, hanem folytatta monológját.

- Elmondom, mit terveztem. – Hangja egy másodperc töredéke alatt elkomorult. – Te elmondasz nekünk mindent, amit tudsz. Krisről, a munkásságáról, az általa forgalmazott kábítószerekről, és megosztod velünk főhadiszállásának pontos helyét. Mi oda megyünk – mutatott rám, majd saját magára –, te pedig itt maradsz, biztonságban, amíg ezt el nem intézzük. S amint Krist rácsok mögött tudhatjuk, téged szabadon engedünk. Mit szólsz? – Egy levegővel képes volt eldarálni az egyébként teljesen érthetően megfogalmazott tervét. Nem fűlött a fogam ahhoz, hogy ezt a kis majmot minden büntetés nélkül elengedjük, de figyelembe véve a tényt, miszerint ő csak Kris alkalmazottja – azaz csicskája – és nem ő a fő bűnelkövető, ez megfelelő alkunak tűnt ahhoz, hogy Tao a segítségünkre legyen. Láttam arcán, hogy ő is alaposan fontolóra veszi az elé tárt lehetőségeket, de nem tudta, miként döntsön. Karba tett kezekkel vártuk, hogy végre tudtunkra adja, melyik alternatíva mellett állapodott meg. Lopva hyung felé pillantottam, akinek arcán azóta is a korábban odatelepedett komolyság ült, s türelmesen várta, hogy a fiú választ adjon.

- Ha azt mondod, hogy nem – törtem meg a csendet -, akkor az összes szót erőszakkal fogom kihúzni belőled. Abban viszont nem lesz köszöneted, arra mérget vehetsz.

- Ez a drog béta, nem tudni, milyen hatással van a használóira – folytatta Luhan. – Gondolom, te sem szeretnéd az egész várost a temetőben látni egy ilyen hülye ármánykodás miatt.

- Rendben – sóhajtott fel végül Tao. – Elmondom, amit tudok.